Juhász Gyula: Trianon  Nem kell beszélni róla sohasem,  De mindig, mindig gondoljunk reá.   Mert nem lehet feledni, nem, soha,  Amíg magyar lesz és emlékezet,  Jog és igazság, becsület, remény,  Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül,  S magyar szív és ész tartott meg bizony.  Egy ezer évnek vére, könnye és  Verejtékes munkája adta meg  Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.   És nem lehet feledni, nem, soha,  Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,  Hol királyokat koronáztak egykor,  S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,  Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha,   Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, 

a Kárpátok éke,  És mienk volt a legszebb kék szalag,  Az Adriának gyöngyös pártadísze!  És nem lehet feledni, nem, soha,  Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol  Ferenczy festett, mestereknek álma  Napfényes műveken föltündökölt,  S egész világra árasztott derűt.  És nem lehet feledni, nem soha,  Hogy Váradon egy Ady énekelt,  És holnapot hirdettek magyarok.  És nem lehet feledni, nem, soha  A bölcsőket és sírokat nekünk,  Magyar bölcsőket, magyar sírokat,  Dicsőség és gyász örök fészkeit.  Mert ki feledné, hogy Verecke útján  Jött e hazába a honfoglaló nép,  És ki feledné, hogy erdélyi síkon  Tűnt a dicsőség nem múló egébe  Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!  Ő egymaga a diadalmas élet,  Út és igazság csillaga nekünk,  Ha őt fogod követni gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar,  A pokol kapuin is győzni fogsz,  S a földön föltalálod már a mennyet!  S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol  Arany Jánost ringatá a dajka  Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,  Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,  Bírnád feledni Kassa szent halottját  S lehet feledni az aradi őskert  Tizenhárom magasztos álmodóját,  Kik mind, mind várnak egy föltámadásra  Trianon gyászos napján, magyarok,  Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,  Rossz csillagok alatt virrasztva járók,  Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan  S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött  Ma fogjatok kezet, s esküdjetek  Némán, csupán a szív veréseivel  S a jövendő hitével egy nagy esküt,  Mely az örök életre kötelez,  A munkát és a küzdést hirdeti,  És elvisz a boldog föltámadásra.   Nem kell beszélni róla sohasem  De mindig, mindig gondoljunk reá!  

A trianoni békeszerződést az I. világháború után, 1920. június 4-én írták alá Franciaországban, a Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon kastélyban. Ebben határozták meg Ausztria, Magyarország, Románia, és az újonnan létrejött Csehszlovákia, illetve Szerb-Horvát-Szlovén Királyság új határait.

A béketárgyalásokra ugyan meghívták a magyar küldöttséget, de megakadályozták részvételüket a konferencián, így lényegében érveik figyelmen kívül hagyásával született meg a döntés. Hazánktól elcsatolták Erdélyt, a Partiumot, a Bánság és az Alföld egy részét, a Felvidéket, Csallóközt és Kárpátalját, a Szerémséget, Dél-Baranyát, Bácska és a Bánság nyugati részét, a Vajdaságot, Muraközt, a Felsőőrvidéket, Szepes és Árva megyék egy-egy szeletét, több települést, valamint az 1102 óta a magyar Szent Korona fennhatósága alá tartozó Horvátországot is. A trianoni béke következményeként hazánk területét a kétharmadától megfosztották, lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Termőföldjeink 61%-a, faállományunk 88%-a, vasúthálózatunk 62%-a, nyersvas-lelőhelyeink 83%-a, ipartelepeink 55%-a, valamint hitel- és bankintézeteink 67%-a került a szomszédos országok birtokába. Jelentősen korlátozták a magyar hadsereg létszámát, megtiltották a légierő és a nehézfegyverek fenntartását. Emellett a szerződés előírta, hogy 1921-től harminc éven át jóvátételi pénzt kell fizetnünk a háborúban okozott károkért Olaszországnak, Romániának és Jugoszláviának.

A trianoni békeszerződés a magyar történelem egyik legsötétebb napja.

2010. május 31-én a Magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét.  

 József Attila: Nem, nem, soha! 
 

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!  

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!  

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.  

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!